Csongrád megye hazánk legnapfényesebb tája, itt található Magyarország legmélyebb pontja, s a legmagyarabbnak tartott folyónk, a Tisza itt hagyja el országunkat.
Sokan, akik csak országúton vagy vasúton robognak át a vidéken, egyhangúnak, kevés szépséget mutatónak hihetik vidékünket, pedig a megye – sajátos átmeneti jellege miatt – rendelkezik szinte minden természeti szépséggel, amit Alföldünk mutat. Megtalálható itt a puszta, a folyókhoz és a szikes tavakhoz kapcsolódó mozgalmas élővilág, de a síksági tájnak némi domborzati változatosságot adó, ma már kötött homokformák illetve kunhalmok is. Talán még az itt élők többsége sem tudja, milyen természeti szépségeket tud nyújtani tájunk annak, aki szán arra időt, hogy megismerje tágabb lakókörnyezetét.
Csongrád megye szellemi arculata több évszázados történelmi fejlődés eredményeként alakult ki. Ez a régió, a délkeleti országrész eltérő kultúrák, vallások, földrajzi térségek találkozópontja. A megyeközpont Szeged, a 19. században fejlődött igazi európai nagyvárossá, Kolozsvár, Kassa, Zágráb és a többi Kárpát medencei nagyváros méltó társává. Itt a délvidék kapujában találkozik a balkán térséget jellemző bizáncias szellemiség a közép-európai katolicizmussal, az Erdélyt uraló görög-keleti valláskultúra a protestáns puritanizmussal, itt ütközik az alföldet jellemző, mélyen gyökerező népi kultúra a városias polgárosultsággal. Mindezen erővonalak mentén színes, érdekes, ám ellentmondásoktól sem mentes szellemi élet alakult ki vidékünkön.
A múlt század utolsó harmadától napjainkig a térséget éltető társadalmi, földrajzi és történelmi tényezők szerencsés együtt hatására lényegében minden olyan intézmény megépült, ami az európai normák szerinti nagyvárossá tehette Szegedet. Ezek a fejlesztő energiák sugároztak ki a környékbeli középvárosokra, mint például Hódmezővásárhelyre, Szentesre, Csongrádra, Makóra, aminek révén a Tisza-völgy déli központjává fejlődhetett a térség.
Igen változatos a megye művészeti élete. Itt alakult ki a vidéki Magyarország talán legfontosabb irodalmi központja. Hódmezővásárhelyhez kötődik az alföldi festészet egyik legfontosabb realista képzőművész-kolóniája, de emellett Szegeden, Mártélyon, Makón és Csongrádon ma is működnek művésztelepek. A fővároson és Szentendrén kívül ebben a megyében él és alkot a legtöbb hivatásos képzőművész. Mindig színvonalas, gazdag zenei élet volt honos e tájon. Szegednek szimfonikus zenekara van, konzervatóriuma világnagyságokat nevelt, Városaiban mindenütt működik alsó fokú zeneiskola, kamarazenekaraink, kórusaink külhonban is jeleskednek.
Gazdag és változatos a térség népművészeti hagyományokban. A “szögedi nemzet” sajátos ö-ző nyelvjárása a vidék féltve őrzött kultúrkincse. Hódmezővásárhely népi hímzése, fazekassága, Makó és Szentes környékének változatos népművészete mellett a tápéi tánckultúra és a népviseletekben megőrzött hagyományvilág színesíti a megye szellemi arculatát.
A Tisza jobb partján, a déli országhatárhoz közeli homokbuckák szőlőtermesztése régi időkre nyúlik vissza. Már a Garamszentbenedeki Apátság 1075-ös alapítólevelében megemlítik az itteni szőlőket. A filoxéravész az immunis talajok miatt elkerülte ezt a tájat, így a hungarikum szőlőfajták az Alföldnek köszönhetik megmaradásukat. A Csongrádi Borvidéken ma is sok őshonos szőlővel találkozhatunk. A fehérek közül a Kövidinka, a vörösek sorában pedig a Kadarka említhető, de a Rajnai rizling és a Kékfrankos is alapfajtának számít.
Történelem
Az Alföldön található borvidékek története nagyon hasonló. Kezdetben főként a folyóvölgyi, ártéri területeken a lugasos szőlőművelés alakult ki, majd a mezővárosok határában fejlődött tovább a szőlőtermesztés. Az első megbízható adat a garamszentbenedeki apátság alapító levelében (1075) szerepel. Eme okiratban a Tisza melletti Alpár szőlői is szerepelnek a királyi adományok között. A 15. századra a szőlőtermesztés önálló termelési ággá fejlődött, amit a dézsmakötelezettség is bizonyít. A török uralom alatt a legkelendőbb árucikk és a legjelentősebb adóalap a gabona mellett a bor volt. Ez kiderül a budai beglerbégnek egyik 1573. évi jelentésére küldött szultáni rendelet szövegéből is: „A budai vilájetben (ahova a Duna-Tisza köze túlnyomó része tartozott) a szultáni hász birtokok jövedelme, az emírek és a tímár birtokosok jövedelme leginkább a bor jövedelméből áll.”
A 16-17. századi népmozgások ide is eljuttatták a balkáni eredetű vörösborkultúrát és a Kadarkát. Elterjedt a fejművelés, amit a téli fagy ellen takarással jól meg lehetett védeni. Leginkább úgynevezett gyalogművelést alkalmaztak, azaz támrendszer nélkül termesztették a szőlőt. A 18. század első felében megindult a futóhomok a Duna-Tisza közén, ezért Mária Terézia 1779-ben rendeletben szorgalmazta a szőlőtelepítést, hogy a folyamatot megállítsák. A filoxéra, a rettegett gyökértetű, a homoktalajokon (75-80 % kvarctartalom felett) nem tud megélni, ezért az Alföldön nem okozott kárt, sőt ezáltal számos régi magyar szőlőfajta génbankjává vált. A szőlőtermelésért és a borok minőségének elismeréséért Csongrád városa megkapta 1986-ban „A Szőlő és a Bor Nemzetközi városa” kitüntető címet.
Termőhely
A borvidék éghajlata – területi megosztottsága miatt is – igen szélsőséges, a déli területeken mediterrán jellegeket is magán visel. Az Alföld éghajlatának számos előnyös vonása van a mezőgazdasági termelés szempontjából. A nyár igen meleg (a legmelegebb az országban), az ősz hosszan tartó, derült, mérsékelt. Magyarországon a Duna-Tisza köze és a dél-alföldi területek kapják a legtöbb napsütést, ami 2050-2100 órát jelent. Ez a magas hő és fénymennyiség kedvez a szőlőtermesztésnek, hiszen jó beérést és cukorképződést eredményez. A nyári melegben a homoktalaj visszaveri a napsugarakat, a hőmérséklet talajközelben elérheti a 60 Celsius fokot is. Mindehhez azonban gyakran csapadékhiány, aszály társul. A téli hideg tíz évből 2-3-szor eléri a szőlőfajták fagytűrő képességének határát. A kora őszi és tavaszi fagyok is gyakran okoznak károkat. A Csongrádi borvidék szőlőtermesztésének több sajátos, a hegyvidéki termeléstől eltérő vonása van. A Duna-Tisza közének talaja többnyire dunai eredetű meszes homok (kivéve a Csongrád – Kőrös környéki kötöttebb öntéstalajt, a tiszai lösz eredetű fekete földeket), mely különböző vastagságban telepedett az altalajra, néhol vékony rétegben fedi, máshol pedig több méteres buckákat alkot. A homoktalajok humuszban és tápanyagban általában szegények, de a borvidéken találhatóak kedvezőbb adottságú talajtípusok is.
Borok
“Ha az ember homoki bort iszik, egészen apró csillagszemcsékkel telik meg, s ezek a szemcsék az ember vérében táncolnak, mint a megelevenedett Tejút.” Ezzel a képpel segít nekünk Hamvas Béla az alföldi borok megismerésében.
A közel 2000 hektáros borvidék kétharmadán fehér szőlő díszeleg. Az alföldi borokat sokféleképpen lehet jellemezni: kellemes, könnyed, gyümölcs ízű, alacsony alkohol- és savtartalmú italok. Az elmúlt évtizedekben a nagyüzemi tevékenység, a tömegborok termelése vált általánossá, de mára a borvidék kezdi újra megtalálni igazi értékeit. Az idősebb hazai borkedvelő réteg nosztalgiával emlékezhet vissza a kitűnő Pusztamérgesi rizlingre a Csongrádi cabernetre és kékfrankosra. A nagyüzemeknek azért néhány pozitív hozadékát is feljegyezhetjük, hiszen kinevelte azokat a kiváló borászati szakembereket, és megtartotta azokat a termelőket, akik ma a Csongrádi borvidék fejlesztésének elkötelezett hívei és napszámosai.
Az alföldi borok savai lágyabbak a hegyvidékieknél, ez kedvez a mai ízlésvilágnak, de sajnos kevés csongrádi bor kerül az áruházak polcaira. A borvidék hagyományos fajtáiból (pl. kövidinka) kellemes, karcsúbb, üde asztali borok készíthetők. A borvidéken megtalálható fehér (chardonnay, rajnai rizling, olasz rizling, zöld veltelini) és vörös borszőlő fajták (kadarka, cabernet franc és sauvignon, kékfrankos) terméséből általában könnyed, gyümölcsös „mindennapok bora” kerül a poharakba, a jobb évjáratokban néhány családi pincészetben pedig különleges minőségű tételeket palackoznak. Igen ismert és jól csengő név a Csongrádi Kadarka és a Pusztamérgesi Olasz rizling. Viszonylag nagy számban megtalálhatók azok magyar nemesítésű fajták is (Bianca, Kunleány, Zalagyöngye), melyek alkalmasak organikus borok készítésére. Ez talán egyik kitörése lehetne a borvidéknek, persze csak akkor, ha a magyar fogyasztók egészségtudata erősödik a következő években.
Filoxéra-gyökértetű
A filoxéra, magyar nevén szőlőgyökér-tetű az amerikai kontinensről származó állati kártevő. Európában először Franciaországban bukkant fel 1863-ban. Nagyjából 30 év alatt tönkre tette az európai, elsősorban kötött talajokra alapuló szőlőtermesztést, az akkori szőlők mintegy kétharmada áldozatul esett a kártevőnek. Számos régi fajta szinte teljesen kipusztult miatta. Magyarországon először Pancsován lokalizálták, 1875-ben. 1897-ig 666 820 kataszteri hold szőlőből 391 217 holdnyit pusztított ki. A filoxéravész viszont az immunis, magas kvarctartalmú homoktalajok miatt elkerülte az Alföldet, így a hungarikum szőlőfajták nagy része ezeknek a területeknek köszönheti megmaradását. A számos régi fajta közül érdemes megemlíteni a Kövidinkát, Arany sárfehért, Ezerjót, Pozsonyi fehéret, Mézes fehéret és a Kadarkát, melyek ma is nagy számban zöldellnek a Csongrádi borvidéken.
A Szeged nagytáj népi táplálkozásának jellegzetes tésztafélesége a kalács volt. Számos alkalommal, így lakodalomba, ünnepekre, aratás után sütötték a háziasszonyok. A „guduc, guduckalács” apró, briósra emlékeztető kalácsfajta, amely már csak a régimódi háztartásokban fordult elő. A halottkultuszban volt jelentősége.
Az üres, a töltött kalács, a különféle rétesek, a böjtös eledelként ismert guba szintén előfordult a szegedi nagytáj csaknem valamennyi községében. Számos ízletes étel készült tarhonyából is, amely a népi konyha egyik kiválóan tartósítható és szükség esetén elővehető nyersanyaga ma is. A zsíron pörkölt tarhonyának Újkígyóson öregtarhonya a neve.
A nagy ünnepek, így a régi lakodalmak sem múlhattak el kása nélkül. A köleskása sokféleképp készíthető el. Levesbe használva, ha kásából galuskát szaggatnak, több helyen „kásagaluska-leves” a neve. A kása minden lakodalomban elmaradhatatlan étele volt a szegedi kultúrtáj népének, évszázadokon át. A szaporaságra utaló kultikus jelentősége miatt volt kedves, régen az édes sütemények helyett is fogyasztották. A kitolókása felszolgálása a jómódú lakodalmakban az utolsó fogás volt, hajnalban, amivel tudtára adták a vendégnek, hogy elfogyasztása után már nem tartóztatják, hazamehet. Tápén és Újkígyóson Szilveszter napján az óév búcsúztatása is kitolókásával történik, ami a szaporaság, a sok pénz megszerzésének lehetőségét is jelképezi.
Ugyancsak sokféle receptje volt a kukoricából készült ételeknek. Újkigyóson a kukoricalisztből készült keménymálé neve „poroja”. A szokottnál jóval vastagabban, tehát több kukoricaliszt hozzáadásával készítik, és jó zsírosan kisütik. A kukorica vörös csutkájából készült itt a „vöröscsutka-tea”, ami köhögés ellen volt jó. „A csíramálé kelesztett kukoricalisztből készül, amely az éjszaka folyamán erjedni és édesedni kezd. Reggelre szépen megkél, majd tepsiben kisütik. Más neve csipásmálé, öntöttmálé. Ezt a fajtát manapság már alig sütik és élik” – írta Bálint Sándor.
A krumpli elkészítésében is nagy változatosság mutatkozik. A hagyma nemcsak fűszer, hanem levesalapanyag is volt. Az újkígyósi „furulyaleves” pirított vöröshagymával ízesített forró lé volt, amelybe száraz kenyeret szeltek.
Kedvelt ételek a galambból készült fogások is, pl. galambos tarhonya.
A tiszai halászlét – mint a receptből is kiderül – két szakaszra bontva készítik: alaplevet főznek, passzíroznak, majd ebbe utólag főzik bele a halszeleteket. A színe ettől a sok apróra passzírozott haldarabkától lesz egy kissé sárgásabb, mint a dunai halászlének, amelyet egy fázisban készítenek, azaz alaplé készítése nélkül, egyszerre főzik meg a halat.
A másik különbség a főzőedény, a bogrács formájában van. A dunai halászlét befelé ívelő, míg a tiszait kifelé hajló formájú bográcsban készítik el. Ez sokak szerint befolyásolja a felszálló gőzök távozását, s ezáltal meghatározza a halászlé ízét. Egyesek úgy gondolják, ez egy kiemelten fontos különbség, míg mások egyáltalán nem tulajdonítanak jelentőséget neki.
A dunai halászlevet tésztával fogyasztják, s így finom, míg a tiszait szentségtörés volna ezzel “elrontani”.
A régi fűszerek, fűszerszámok közül itt is használták a szerecsendiót, újkígyósiasan „szerecsönvirágot”. A sáfrány is használatos: Bálint Sándor megemlékezik arról, hogy az itteni dohánykertészek még neveltek kertjükben egy-egy sáfránybokrot. A gyömbér, a majoránna, „keménymag” (köménymag), a babérlevél és a kapor szintén ismert ízesítő.
Receptek:
Köleskása
Hozzávalók: étkezési hántolt köles, tej vagy víz, cukor, só.
Elkészítése: A kölest négyszer annyi folyadékban fel tesszük főni. Édesítjük cukorral (vagy mézzel), s esetleg tehetünk bele egy darabka vaníliát, valamint mazsolát, illetve szárított, vagy friss gyümölcsöt is. Addig főzzük lassú tűzön kevergetve, amíg a köles be nem itta az összes levet.
Öregtarhonya
Hozzávalók: 15 dkg füstölt szalonna, 15 dkg füstölt kolbász, 25 dkg nagy szemű házi tarhonya, 1 kis fej vöröshagyma, egy késhegynyi őrölt pirospaprika, 2-3 darab burgonya, só.
Elkészítése: A szalonnát apró kockákra vágjuk, jól kisütjük, rászórjuk a tarhonyát és világosbarnára pirítjuk. Ezután rátesszük az apróra vágott vöröshagymát, megszórjuk a pirospaprikával, megsózzuk, hozzátesszük még az apróra vágott burgonyát, a karikára vágott füstölt kolbászt. Felöntjük annyi vízzel, amennyi bőven ellepi a tarhonyát, és fedő alatt főzzük. Addig főzzük, amíg a tarhonya meg nem puhul és a víz mind elpárolog. Fedő alatt hagyjuk még egy negyedórát pihenni, így biztosan puha lesz.
Guduc, guduckalács
Hozzávalók: 1 kg liszt, 20 dkg vaj, 2 pohár tejföl, 5 dkg élesztő, 2 dl tej, 2 db tojás, cukor, só.
Elkészítése: A langyos tejeben megfuttatjuk az élesztőt. A tojásokat alaposan elkeverjük a cukorral. Tejföllel lágy tésztát gyúrunk. Jól kidolgozzuk és 1 – 1,5 órát állni hagyjuk. A tésztából szálakat sodrunk, középen megfelezzük és felhajtjuk. Végül az alsó részt átdugjuk a kettős fonaton. Tetejét tojással megkenjük, és pirosra sütjük.
További információk www.csodasmagyarorszag.hu/tourinform
