A főtere alatt talált római kori leletek (lakóház alapja, tűzhely) igazolják a település korai eredetét. 1257-ben kelt oklevél Morus néven említi. Róbert Károly 1324-ben Budával azonos jogokkal és az egész országra kiterjedő vámmentességgel ruházta fel. Hont megye helységnévtárában már 1526 előtt városként szerepelt. A török időkben ez a település is elsorvadt, lakosaira az 1709-es pestisjárvány is súlyos csapást mért, ekkor szinte elnéptelenedett. Máig tartó gyarapodását, fejlődését az 1715 és 1735 között betelepített német telepesek indították el, akik a város nevét egyszerűen lefordították: Grossmarosch.
A település gazdálkodásának érdekes színfoltja volt a Róbert Károly idejében parkszerűen telepített szelídgesztenyés, amelynek nyomai a zártkerti terület sétaútjai mentén még fellelhetők.
Az 1324-ben kapott városi szabadalmakat és kiváltságokat később több királyunk is megerősítette: Nagy Lajos 1345-ben, Zsigmond 1388-ban,
Mátyás 1464-ben, II. Ulászló 1492-ben majd a mohácsi vész után 1528-ban I. Ferdinánd, 1571-ben Miksa, 1609-ben II. Mátyás, 1686-ban I. Lipót. E történelmi folyamat méltó folytatásaként 1996-ban a település (újra) elnyerte a városi címet.
Nagymaroson élt az író, Afrika kutató és vadász Kittemberger Kálmán, akinek egykori lakóháza ma a róla elnevezett utca 20. száma alatt áll.
Ma nemcsak a Duna, de a Börzsöny is a település vonzerejét jelenti. Számos turistajelzés indul Nagymarosról közeli és távolabbi túracélpontok felé. A Hegyestető 482 méter magas csúcsáról, a Julianus-kilátóból nyílik a legszebb kilátás a Dunakanyarra. Ebből a magasságból áttekinthető a vízlépcső építési, bontási területe is.
A település földrajzi fekvése és természeti adottságai miatt kedvelt nyaraló-és kirándulóhely.
Nagymaros a 13. század végéig a Rosd nemzetség birtoka volt. 1285-ben IV. László a visegrádi várhoz csatolta. A birtokosoknak cserébe a pilisi erdőségben fekvő Bokkodot adta. A helység első lakói a korai Árpád-korban telepített németek voltak. A 14. században, az Anjouk idején nagy fellendülés következett be. Maros – Visegrád ikervárosaként – gyors fejlődésnek indult, Nova Civitasként emlegették.
1324-ben Róbert Károly Budával azonos kiváltságokat biztosított Marosnak: szabad bíró- és lelkészválasztási jogot, önálló törvényhatóságot és vámmentességet. Mindezt 1345-ben Nagy Lajos, 1388-ban és 1436-ban Zsigmond megerősítette. 1464-ben Mátyás újabb jogokat adott, amelyeknek a körét 1492-ben II. Ulászló tovább bővítette. Ezeket a kiváltságokat Mohács után I. Ferdinánd, II. Mátyás, majd később I. Lipót megerősítették. A vidék egykori rangját tükrözi a hagyomány, amely szerint Róbert Károly ültette a máig is termő pompás szelídgesztenyést. Az 1396-ban kelt oklevelek bérbe adott fürdőről tesznek említést.
1587-ben kis mezővárosként említették Marost. A reformáció erősen érintette a vidéket. A bányavárosok mintájára a kistelepülések is igyekeztek önálló esperességet alapítani. Ezeket nemzetiségenként hozták létre, egyetlen reformált hit szerint. A térségben két esperesség alakult. Maros a drégelypalánkihoz került. Az ellenreformáció 1726-ban visszaállította a honti római katolikus főesperességet, amelyhez Marost is csatolták. A szatmári béke után a pálosok visszakapták ősi birtokaikat, köztük a nagymarosit is. Ez a márianosztrai kolostorhoz tartozott.
A várost 1644-ben I. Rákóczi György oltalomlevele védte a katonai beszállásolásoktól. 1709-ben súlyos pestis pusztított a helységben. A 18. század második évtizedére rendkívüli mértékben megfogyatkozott a népesség. A török uralom, az ezzel járó harcok, garázdálkodások, majd a Rákóczi-szabadságharc idején átvonuló császári csapatok zaklatásai megtizedelték, elűzték a népet. A későbbiekben a pestisjárvány miatt pusztult a lakosság. Az ellenreformáció idején a rekatolizálni nem kívánó családok távozása is oka volt a népesség csökkenésének, ezt kihasználva Bécs 1713-1735 között számára megbízhatónak vélt németeket telepített a helységbe, Mainz környékéről. A szorgalmas telepesek honosították meg a vidéken a szőlő- és gyümölcstermesztést. A várost 1750 után Visegráddal együtt az óbudai koronauradalomhoz csatolták.
1772-ben nagy építkezések kezdődtek. Ekkor épült ki Nagymaros központja, középkori magja – a templom és környéke. Elkészült a fő utca, kezdetét vette a Duna-part beépítése, megjelentek a hegyek felé vezető első utak.
Az itteni gyümölcstermesztés ma is országos hírű.
Nagymaroson talán azok a pillanatok a legszebbek, amikor a sétányon alkonyatkor a visegrádi várral szemben fekvő padra kiül az utazó, s a kivilágított fellegváron, vagy annak a hömpölygő Duna vízében tükröződő fényén időzik el a tekintete. Ebben a XIII. században épült fellegvárban őrizték 200 éven át a Szent Koronát, és itt rendezték meg az “első közép-európai csúcstalálkozót”.
Nagymaros hol a neves királyi városnál kisebb, hol nagyobb jogokkal felruházott mezővárosként gazdagította a maga egyéni történéseivel is a magyarság históriáját. A középkorban alapított, ma a dunai élet egyik központját jelentő település. A visegrádi oldalon legteljesebb panorámája a Julianus-kilátóból tárul elénk. (Hegyestető, 482 m). A római katolikus templom (Szent Imre tér) a gótika becses emléke.
A városban élt és dolgozott a híres Afrika-kutató, tiszteletére minden évben megrendezik a Kittenberger Napokat.
Látnivalók: római katolikus templom, kálvária kápolna és stációk, Szent Rókus kápolna, Kittenberger Kálmán lakóháza, szelídgesztenyés természetvédelmi terület
Nagymarost Visegráddal autóskomp köti össze.
A település a 12-es úton fekszik, a Duna túloldalával, pontosanVisegráddal pedig komp köti össze. Vasúton a Budapest – Szob – Stúrovo.
További információk:
