Magyarország harmadik legnagyobb természetes tava. A Velencei-hegység előterében, a Balaton tektonikus árkának folytatásában terül el. Hossza 10,8 km, átlagos szélessége 2,3 km (Dinnyés és Pákozd között 3,5 km), területe 26 km2. A víz átlagos mélysége 1,9 m, de Agárd-Hosszútisztásnál és a velencei kajak-kenu pályánál 3-3,4 m.
A Velencei-tó viszonylagosan sekély vizét a kialakulásának köszönheti: még jócskán a történelem előtti – több tízezer évvel ezelőtti – időkre tehető, amikor a terület lesüllyedését a mélyebb részek fokozatos víz alá kerülése követte. A kis vízszint a nádas-sásos növényzet térhódításának kedvezett, mely még ma is uralja a tó arculatát. A part menti és a belsőbb területek nádrengetege egy érintetlen világot sejtet, s bár a valamikori Velencei-tó – mely ugyanitt, a Velencei-hegység lábánál nyújtózott -, sokkal nagyobb volt, a harmad akkora mai víz is őriz értékeket, ha csak a tó nyugati végében található természetvédelmileg védett madárrezervátumra gondolunk.
Az északi oldalon található az ugyancsak sokat látogatott Szúnyog-sziget, mely egy délutáni-esti horgászatra kiválóan alkalmas hely. Az összefüggőbb nádasok általában sekélyebb vizeket rejtenek, de ott is ráakadhatunk egy-egy mélyebb tisztásra, ám ha mégsem, akkor is érdemes egy-egy akár találomra is bevetni a horgokat. A part menti szakaszok sok helyütt a fenekezésnek kedveznek csak, mivel igen távoli dobásokkal lehet csak elérni ígéretes vizet, de a kikötők és egyéb műtárgyak menti vízterületek – mólók, hullámfogók – mind-mind hirtelen mélyülők, és közvetlen a szegély zónai horgászatra is lehetőséget adnak.
A nyílt vizek közül leginkább ismert Nagy Tisztáson lelhetünk rá egy viszonylag magasabb vízoszloppal borított árokra, mely sokat ígérhet – leginkább a süllőzők számára. A Velencei-tó sok és sok féle halnak otthona.
A legendás “velencei-tavi” dévérek mára már nem annyira legendásak, de nyár előtt azért még a nagyjából szedegethetünk – nyárra maradnak a kicsik. S hogy a ragadozók is jó eséllyel csalhatók horogra, azt a rendszeresen itt horgászók tanúsítják, már persze akik süllőt, vagy csukát hajtanak. Mindkettő rablóhalunk megél a tóban, mellettük a harcsák kevesebb szerephez jutnak, de ők is megtalálhatóak.
A “Nemzetközi jelentőségű vadvizek jegyzékébe” bejegyzett védett terület (ún. Ramsari terület).
A Velencei-tó délnyugati része összefüggő, nagy nádasainak gazdag, szinte páratlan fészkelőmadár-faunája már Herman Ottó idejében is híres volt. Számos hazai és külföldi szakember látogatott el azzal a céllal a Velencei-tóhoz, hogy a nagy kócsag, a kanalasgém és más madárfajok életét és szokásait tanulmányozza. A Madártani Intézet javaslataira a terület 1958 óta védett rezervátum.
A gémfélék közül a nagykócsag, az íbiszfélék közül a kanalasgém rendszeresen fészkel az öreg nádasokban, telepeik Európa-szerte ismertek. A tó nagy tisztásainak jellegzetes lakója a búbosvöcsök, a sekély vizeknek a kis vöcsök. Rendszeresen költ a nyári lúd, októbertől a vetési ludak népes csapatai éjszakáznak a tavon.
Ragadozó madarakban szegényebb a tóvidék. A nádasokban barna rétihéja költ, ősztől tavaszig gyakori a kékes rétihéja. A nádasban, különösen a parti sávban és a nádszegélyeken gyakoriak a nádi énekesek.
A védett területen ma is fellelhetők az eredeti lápi vegetáció maradványai: az úszólápok.
A lápi növényzet különlegességét bizonyítja az Európa-szerte ritka hagymaburok nevű lápi orchidea-faj jelenléte. A magyar flóra egy másik nagyon ritka faja a tengermelléki káka ugyancsak itt fordul elő.
Az úszólápok a befolyó Császár-patak terhelésének eliminálásában fontos szerepet játszanak, ezért minőségük megóvása, javítása a természetvédelem fontos feladata.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK: www.fejerinfo.eu
