A disznóvágás története

A disznóvágás története

Honfoglaló őseink is már fogyasztottak sertéshúst. A ma is ismert sertés ősét keletről hozták be, ami jóval nagyobb volt, mint a mostani példányuk. Ezeket a hatalmas, borjú nagyságú, téglavörös színű hússertéseket kanászok terelték, és az új hazában a Tiszántúlon telepedtek meg. Ez a sajátos magyar-fajta csak a legújabb időkben pusztult ki. Őseink bizonyára vándorlásuk során is bőven éltek sertéshússal, szalonnával. I. István 1036-ban intézkedett a Bakonyban makkoló sertésekről. I. Endre kiéheztetett ellenségének, III. Henriknek 1051-ben például 2000 oldalszalonnát küldött ajándékba. Persze ez csak sózott, esetleg borsozott szalonna volt. A paprikát nem ismerték. Ez a fűszerünk csak a 18. században kezdett szélesebb körben elterjedni. Tehát csak vagy 200 éve beszélhetünk paprikás szalonnáról, kolbászról, gulyásról és paprikás csirkéről. Használtak ugyan korábban is fokhagymát, sáfrányt, zsályát, rozmaringot, borsot, gyömbért, kaprot és majoránnát, csak éppen paprikát nem.

Az 1900-as évekre a disznóvágás hagyománya kialakult és egész sor szokásokat vonultattak fel rá. Meghatározott időpontban: Egyed napján, azaz szeptember 1-jén fogták régen a disznót hízóba. Hagyományosan november 30-a volt a disznótorok kezdőpontja, így nem a véletlen műve a „disznóölő Szent András” népi elnevezés András napon. A farsangi időszak a lakomák, esküvők ideje, s a disznótoroké is. A téli esküvőknek számos oka van, de az egyik az, hogy kellett a hús a lakodalomba, kellett a hízott disznó, s ennek nem a nyár az ideje. A nagycsalád úgy ölt disznót, hogy hol itt, hol ott kerüljön sor erre a tevékenységre. Egyrészt így segíteni tudtak egymásnak a munkában, másrészt meg így mindig volt kóstoló a háznál.

A néphiedelem szerint tilos disznót ölni újholdkor, mert akkor férges lesz a hús. Kedd, péntek, vasárnap ugyancsak alkalmatlan a disznóölésre, mert megromlana a hús.

ADN-ZB Schaar 6.2.1990-pak-Suhl: Schlachttag-Ohne “Halali”, ohne schmetterndes Hornsignal, sondern ganz sachlich-nüchtern geht es zu, wen beim Schlachttag in der kleinen Rhöngemeinde Reichenhausen ein Schwein zur Strecke gebracht wird, denn in diesem Winter einen kühlen Tag zu treffen, ist nicht leicht. Abgesehen von der traditionellen Wurstsuppe, von der noch am selben Abend Verwandte und freunde kosten, “steigt” das eigentliche Fest dann am nächsten Tag.

A disznóvágás hatalmas eseménynek számított. Régen aznap a családok gyermekei még iskolába sem mentek, hogy részt tudjanak ők is venni a jeles napon, hiszen hajnalban kezdődött a munka és a szórakozás az egész családnak. Ilyenkor a családok felváltva tartották meg a disznóvágásokat, hogy egymásnak tudjanak segíteni.

A disznót mindig a legügyesebb férfi szúrta le, ha nem volt ilyen, aki ezt elvégezte volna, hentest vagy böllért hívtak. A disznót négyen lefogták, az asszonyok, akik a vért gyűjtötték is odaálltak. A perzselést követően megkezdődött a munka. Mindenki a saját feladatát végezte, így szépen rendben haladtak a folyamatok. Az asszonyok főleg a belek tisztítását, a töltelékek készítését készítették. A még hajadon leány feladata volt a hájas pogácsa elkészítése, ami ha jól megemelkedett, az azt jelentette, hamarosan férjet talál.

A disznóölés előkészítésében, majd az egész napi munkában a háziasszonynak segítettek a szomszédasszonyok, s a közeli rokonok. Ez a segítség kölcsönös volt: a háziasszony később visszasegített, ha a szomszédoknál volt disznóölés. Ebédre orjalevest és paprikás húst főztek az asszonyok, de ekkor nem sokat időztek az evéssel, mert még sok munka várt rájuk. Kora délután hozzáláttak a vacsora készítéséhez. A nap fénypontja a disznótor volt, amelyre nemcsak azokat hívták meg, akik egész nap segédkeztek, hanem másokat is, elsősorban a közeli rokonság köréből, a szomszédokat és a jó barátokat.

A disznótorra a böllér hívta meg a vendégeket úgy, mintha virrasztóba hívná őket. Elmondta tettetett szomorúsággal, hogy “szegény öreg befejezte”, s hogy “mostanában már nem evett, legutoljára is mennyit hörgött”, s csak a legvégén árulta el véletlen szóval, hogy milyen virrasztóba is hívogat.
Estefelé gyülekeztek a vendégek. Jó kedvvel, köszöntéssel léptek be a házba. Az asszonyok sorra leültették a meghívottakat, a fő helyre a böllér került, mellé az idősebbek, majd a férfiak és az asszonyok jöttek, s az asztal végén a fiatalok.

A tor tyúkhúslevessel kezdődött, amelybe az előző nap este készített csigatésztát tették, majd az elmaradhatatlan töltött káposzta következett, sült kolbász, sült hurka, pecsenye, s hájas pogácsával, rétessel fejeződött be. Vacsora közben vége-hossza nem volt a tréfának, vidám szónak. A böllér elé tett töltött káposztából veréb röpült ki, amit az asszonyok csavartak bele tréfából. De a következő percben az asszonyok készítette hurkából került elő bugylibicska, fadarab, amit meg a férfiak csempésztek bele, hogy megtréfálják az asszonyokat.

Gyakran előfordult, hogy tréfás kedvű asszonyok, lányok rossz ruhába öltözve, bekormozott arccal, lakodalmas menetet imitálva, karjukon kosárral hívatlanul beállítottak a disznótoros házba, énekeltek, vidám rigmusokat mondtak, táncoltak, s mindez növelte az amúgy is vidám hangulatot. Amikor kosarukba megkapták a kolbászt, hurkát, eltávoztak.
Sok helyen volt szokásban, hogy a disznótoros ház ajtajába egy ágas-bogas gallyat állítottak, amelyre tréfás versikét tartalmazó cédulát függesztettek. Elbújtak a sötétbe, s várták, míg a háziak észreveszik a nyársat, leveszik róla a cédulát, s helyébe hurkát, kolbászt raknak, amit aztán nagy lopakodások közt vittek el. 

Tor közben gyakran megemelték a poharukat, mert különben nem lenne szerencséjük a jövő évi disznóval. A vacsora végeztével a gazda szokott a legtöbbször nótát kezdeni, amelyet a többiek folytattak. Azt szerették, amelyiknek minél több verse volt. Régebben előkerült a tambura, s a bőrduda is, s jó kedvük kerekedvén megforgatták az asszonyokat. Ilyenkor a gyerekeknek sem kellett lefeküdni, ez a nap számukra is ünnep volt, s még éjfélkor is ott tébláboltak a felnőttek körül.

A jó disznótor sokáig tartott, gyakran még 2-3 óráig is elmulatoztak, majd általában együtt mentek el, egy ajtónyitással, de a háziasszony addig nem engedte el őket, míg nem tett mindegyiknek a kosarába egy kis kóstolót, kolbászt, hurkát, hájas pogácsát. Felhajtván az utolsó poharat is, jó egészséget kívánva elindultak hazafelé a jól sikerült disznótorról.

A vendéglátó feladata ezen a jeles napon az volt, hogy minden segítővel beszélgessen, tréfálkozzon és finom italokkal kínálja őket. A mulatozás egészen éjfélig is eltarthatott, ilyenkor zenéltek, énekeltek, táncoltak, iszogattak. Olykor még azok is ellátogattak, akik nem lette meghívva és tréfás, vicces verseket mondtak a ház előtt, amit aztán a vendéglátó hússal köszönte meg.

Az 1950-es években tiltott dolog volt engedély nélkül a disznóvágás (ez a fekete vágás, ugyanis engedély kellett hozzá, de az éhség miatt kénytelenek voltak a nehezen megszerezhető engedély nélkül a pincében, titokban levágni a disznót).
Ezt az időszakot remekül mutatja be Bacsó Péter 1969-ben készült filmje “A Tanú”.

A disznótor hagyománya még ma is él, és sokan szívesen vesznek részt rajta. Bár sok szokást elhagytunk már e jeles nap körül, a jókedv és kellemes hangulat mindig megmarad.

Alapforrás: www.vira.hu   Köszönjük!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Translate »