Tunézia modern, feltörekvő fővárosa sajátos módon egyesíti magában a hagyományt és a modernséget. Az újváros széles utcái, büszke szecessziós házai, “újarab” üveg- és betonépületei, nagy kiterjedésű bevásárlóközpontjai mintegy védelmezően közrefogják az értékes múltat, a jó állapotban levő, tökéletesen helyreállított medinát, az óvárost.
Tunisz alighanem a Kelet legnyugalmasabb és legnemzetközibb városa. Noha mint minden világvárosban, itt is túlzsúfolt a metró, gépkocsik és tömött autóbuszok küszködnek a kaotikus forgalomban, de már korán reggel foglaltak a székek az elegáns Habib Burgiba sugárút (nevét a független Tunézia első elnökéről kapta, aki 1957-től 1987-ig volt az ország diktátora) kávéházai előtt, sőt még az úttestet a széles sétálóutcától elválasztó zöld sáv fikuszfái alatti padok sem maradnak üresen.
A Habib Burgiba keleti irányban a Place d’Afrique-on át a Lac de Tunishoz vezet, a város melletti nagy, sekély vizű tóhoz. Az utca nyugati vége térré szélesedik: a Függetlenség terén neoromán székesegyház áll. Előtte Ibn Khaldún, az 1332-ben Tuniszban született történész szobra látható. A modern történettudomány megalapítójának és “a szociológia atyjának” tartott polihisztor sok fejedelmi udvar politikai tanácsadója volt.
A Függetlenség tere mögött a körút egyenesen a Báb el-Bahr-kapuhoz, a Medina bejáratához vezet.
Tunisz Tunézia egyik legősibb városa, a krónikák már időszámításunk előtt több száz évvel megemlékeznek róla. A Kr. e. 2. században a karthágóiak erődítményrendszerrel vették körül. Amikor Karthágót a 3. pun háború során Kr. e. 146-ban elpusztították, Tuniszt is lerombolták. A római uralom alatt ismét fejlődni kezdett, ám igazán csak 692 után, az arab hódítást követően virágzott fel. A 13. századtól kezdve a Háfizida-dinasztia 1229-ben alapított kelet-magrebi államának fővárosa. A 13-15. században az arab tudomány, kézműipar és kereskedelem fellegvára.
A 16. században a Földközi-tenger vidékét hírhedt kalózvezér tartotta rettegésben: Haireddín, akit a szultán az Oszmán Birodalom admirálisává nevezett ki. Haireddín, akit az európaiak Rőtszakállú (Barbarossa) néven ismertek, 1534-ben egész Tunéziát meghódította a törököknek, és Tuniszt az itáliai partok ellen indított kalóztámadások kiindulópontjává tette. Bár 1535-ben rövid időre elfoglalták (és kirabolták) V. Károly spanyol király csapatai, 1574-ben évszázadokra török uralom alá került, s az Oszmán Birodalom tuniszi pasalikjának központjává vált. A 17-19. században a törököktől való függés mindinkább formálissá vált. A 17. század elején az andalúziai muszlimok (a mórok) tömeges visszatelepülése meggyorsította a város fejlődését, 1881-ben már 110 000 lakost számlált. 1881-ben francia csapatok szállták meg az országot, s 1883-ban protektorátussá nyilvánították. Tunézia 1956-ban nyerte vissza függetlenségét.
Tunisz gazdag kereskedői és a nemesi családok kezdetben a medinában éltek, ám idővel átköltöztek a francia újvárosba és a zöldövezetekbe, melyekhez Karthágó (jelenleg elegáns villanegyed) is tartozik. A Medina lassan pusztulásnak indult, de mindent elkövetnek, hogy a történelmi városközpontot megmentsék az utókor számára.
Szúqok, mecsetek, paloták
Az óvárosi a török piacon álló nagy múltú Café Mrabet tetőteraszáról letekintve mesébe illő kép tárul a látogató elé. A háztengerből a mecsetek mellől karcsú minaretek nyúlnak a magasba, szúqok élik hangyaboly-életüket, és a vályogból épült, fehérre meszelt házakkal szegélyezett szűk utcák labirintusában gazdagon díszített paloták, mauzóleumok és korániskolák rejtőznek.
A Medina központja a híres Zajtuna, a nagymecset, melyről először 698-ban esik szó a krónikákban.
Voltaképpen nem felel meg az iszlám szigorú építészeti előírásainak, mert nem négyszögletes alaprajzú és nem kelet-nyugati tájolású.
Feltehetően egy római fórum alapjaira építették, ezért tértek el a hagyományos alapelvektől. A 13. és 15. század között oktatási intézménnyé fejlesztették, minaretjét 44 méterre magasították.
A Zajtuna-mecsetet a szúqok utcái, sikátorai veszik körül, a hagyományoknak megfelelően elkülönülve élnek és dolgoznak bennük a különféle iparágak művelői: a szőnyeg-, gyapjú-, fűszer- és illatszer-kereskedők, a kalap- és ékszerkészítők, az aranyművesek. És természetesen itt van az egykori rabszolgapiac is, melynek oszlopaihoz lánccal erősítették hozzá az eleven árut. A piac mai árukínálata főként a turisták igényeihez igazodik, csak néhány olyan hely maradt az óvárosban, például a Báb el-Bahr körüli utcákban, ahol még alig játszanak szerepet a turisták.
Európai szem számára az óvárosi házak homlokzata elzárkózónak tűnik. Az iszlám tradícióknak megfelelően hátra helyezett kapuzat, többszörösen szögben megtörő folyosók, rácsos ablakok és súlyos, rézzel kivert ajtók védik a lakók magánéletét a külvilág kíváncsisága elől. A kelmefestők negyedében található, 1796-ból származó, kiválóan restaurált Dar Ben ‘Abd Alláh-házban (jelenleg a Néprajzi Múzeum gyűjteményes kiállításai láthatók benne) azonban a látogató betekintést nyerhet egy tipikus 19. századi polgárcsalád mindennapi életébe.
Borravaló: Minden szolgáltatásért elvárnak némi (általában 5-10 százalékos) borravalót. Kialkudott ár esetén nincs külön borravaló.
