Peloponnészosz

Peloponnészosz

Peloponnészoszi-félsziget, vagy röviden Peloponnészosz (görögül Πελοπόννησος) nagy félsziget a Balkán-félsziget déli csúcsán, a Földközi-tengerbe nyúlva, a Korinthoszi-öböltől délre. Teljes egészében Görögországhoz tartozik.

A félsziget területe 21 549 km². A Peloponnészosz alkotja a kontinentális Görögország déli részét, bár szűk értelemben véve ez nem igaz, hiszen a Korinthoszi-csatorna megépítése (1893) óta a Peloponnészosz tulajdonképpen sziget, azaz nem érintkezik az európai szárazfölddel.

A csatorna a Korinthoszi iszthmoszt vágta át, egy keskeny földhidat, amely a történelmi időkben a Peloponnészosz egyetlen kapcsolata volt a görög szárazfölddel. 2004-ben adták át a Peloponnészoszt a szárazfölddel északon összekötő Rio-Antirio hidat.

A félsziget partvidéke erősen tagolt, belső területe jórészt hegyvidék. Legmagasabb pontja a Tajgetosz-hegységben van (2404 m). A Peloponnészosznak négy déli irányban futó félszigete van: Messzénia, a Mani-félsziget, a Malea-fok (vagy Epidaurosz Limera) és északkeleten az Argolisz.

Partjai közelében két szigetcsoport terül el: keletre az Argo-Szaronikosz szigetek, nyugatra a Jón-szigetek (ez utóbbiakhoz tartozik a Peloponnészosztól délre fekvő Küthéra szigete is).

Gyakoriak a földrengések errefelé

A történelemből már jól ismert félsziget, ahol szinte bármerre járunk ókori maradványokkal, híres építményekkel, városokkal vagy természeti csodákkal találkozunk. Peloponnészoszban rengeteg gyönyörű tengerpart található, az egyik leghíresebb és legszebb partszakasz a Voidokilia beach, amely különleges köríves alakjáról, valamint az ökörhas néven emlegetett öbléről ismert. Ha itt járunk mindenképp látogassunk el ide, hiszen lélegzetelállítóan szép.

De az olyan nagymúltú, “kincsekkel” teli városokról se feledkezzünk meg, mint Mystras vagy Napfilon, melyek egytől egyig gyönyörűek és telis-tele vannak ókori látnivalókkal és felfedeznivalókkal. A félszigeten található Olympia városa is, ahol az első ókori görög olimpiai játékokat is rendezték. Peloponnészoszon megelevenedik a történelem, káprázatos a panoráma, kristálytiszta a tenger és ínycsiklandóak az ételek.

Korinthosz (görögül Κόρινθος; latinos magyar neve Korintusz) város Görögországban, a Peloponnészoszi-félszigetet a kontinentális Görögországgal összekötő földhídon (Iszthmosz), Athéntól 78 kilométerre. Korinthía prefektúra (νομοί [nomoi]) székhelye. Az ókorban egyike volt az erős hellén városállamoknak.

A földnyelvtől, amelyen fekszik, nyugatra a Korinthoszi-öböl terül el, keletre pedig a Szaronikosz-öböl.

Az óramutató járásának megfelelően a következő települések veszik körül: Lekhaio, Iszthmia, Kekhriesz, Examilia, illetve a korinthoszi ásatások helye. Geofizikai értelemben a Vokha keskeny partmenti síksága, a Korinthoszi-öböl, a Korinthoszi-csatorna, a Szaronikosz-öböl és az Oneia-hegység veszik körül és az Akrokorinthos monolitsziklája, amire az ókori város akropolisza épült.

A keskeny földszoros az antik görög kultúra kezdetei óta akadályozta a hellén hajózást, 400 kilométeres kerülőre kényszerítve az Adriai-tenger és a Földközi-tenger keleti vizei közt közlekedő hajósokat. A csatorna megépítését elsőként Periandrosz korinthoszi türannosz határozta el. A terv azonban a kor technikai színvonalán megvalósíthatatlan volt. A csatorna kiváltására hozta létre Korinthosz városállam a Diolokosznak nevezett szállítóutat.

Nero római császár 67-ben 6000 rabszolgát rendelt a csatorna építésére, de a következő évben bekövetkezett halála után a munkálatok leálltak és a terv feledésbe merült.

A mai csatornát 1881 és 1893 között építtette a görög állam a Türr István és Gerster Béla tervei alapján. Az építkezést elkezdő francia társaság a csatorna két végének kimélyítése után csődbe jutott. Antonisz Matszasz vezetésével egy görög vállalkozói csoport vette át a munkálatokat, akik végül 10 év alatt fejezték be a építkezést. A csatorna megépítése a kor technikai csúcsteljesítményei közé tartozott.

A csatornát nem zárták le zsilipekkel. A két végponton a közúti forgalom úgynevezett merülőhidakon át zajlik, amelyek a csatornán át közlekedő hajók érkezésekor egyszerűen alábuknak.

A Korinthoszi-csatorna már megépítésekor is csak a kor átlagos méretű hajóinak átbocsátására volt alkalmas. Bár kis szélessége és sekély vize nem teszi lehetővé, hogy a mai modern hajók áthaladhassanak rajta, ennek ellenére mégis jelentős forgalmat bonyolít. Évente 11 000, főként az idegenforgalomban működő hajó halad át rajta, de a nagy vízmélységet nem igénylő partmenti teherhajó-forgalom jelentős része is itt halad át.

Epidaurosz az ókori Görögország egyik városa volt, Argoliszban a tenger mellett a Szaróni-öbölben. A mai Epidavrosz város az ókori helyszín mellett épült.

Epidaurosz független volt Argosztól egészen a római korig. A körülvevő kis területtel együtt Epidauria volt a neve. Arról volt nevezetes, hogy állítólag itt született Apollón fia, a gyógyító Aszklépiosz, akinek a szentélye nem messze a várostól helyezkedett el. Híres volt a színháza is, amelyet jelenleg ismét használnak. Az epidauroszi Aszklépiosz-kultuszról írásos emlékek maradtak fent a Kr. e. 6. századból.

Az epiaduroszi aszklepieion volt a legnevezetesebb gyógyító hely az ókori világban. A peripterosz típusú templom Kr. e. 380-375 között épült; építésze Theodotosz volt. A templom szobrászati díszeit Timotheosz vezetésével készítették. Ide jöttek a beteg emberek gyógyulást remélve. A megfelelő gyógymód megállapításához el kellett tölteniük egy éjszakát az enkoimitiria-ban, egy nagy hálóteremben. Álmukban tanácsot kaptak az istentől, hogy mit kell tenniük az egészségük visszanyerése érdekében. A közelben ásványvíz forrás is található, amelyet szintén használtak a gyógyításban.

Aszklépiosz virágzásnak indította a szentélyt, amelyet a Kr. e. 4. és 3. században kibővítettek és átalakítottak. Kr. e. 87-ben Lucius Cornelius Sulla kifosztotta a szentélyt, és a kincseket a katonáinak ajándékozta. Kr. e. 67-ben kalózok dúlták fel a szentélyt. A 2. században a szentély újra fellendült a rómaiak alatt, de 395-ben a gótok I. Alarich nyugati gót király vezetésével ismét feldúlták a színházzal együtt.

A kereszténység elterjedésével a epidauroszi szentély az 5. századig tovább működött keresztény gyógyító központként.

Az Aszklépiosz teremtette gazdagság lehetővé tette a “civil” építkezést is: az óriási színházat Polükleitosz tervezte a Kr. e. 4. században. Az eredetileg 34 sort a római korban további 21 sorral bővítették, így 14 000 néző befogadására volt alkalmas, s már az ókorban is a legszebb arányú színházépületnek tartották.

Mükéné, (Mülénai, Mycenae) ókori görög város a Peloponnészosz északkeleti részén, Argoliszban. Az i. e. III. évezredtől lakott hely. A monda szerint Perszeusz alapította. Az i. e. XVI. századtól kezdve a mükénéi civilizáció központja, az Atreidák székhelye volt. Akropoliszát i. e. 1150 körül feldúlták a dórok, majd dór település lett. A várost az i. e. V. században Argosz pusztította el. Feltárását 1874-ben Schliemann kezdte meg. 1876-ban az akropolisz ásatásai során találta meg az első sírkerületet, az i. e. XVI. századból való aknasírok gazdag kincsleleteivel. A folyamatos ásatások egy neolitikus település nyomait tárták fel. A második sírkerületet a kupolasírokkal 1952-ben ásták ki, melynek monumentális emlékei az Atreusz kincsesháza és a Klütaimnésztra-sír. A nagyszabású leletanyagból megemlítendő az i. e. XIV-XIII. században a fellegvár köré emelt küklopikus fal, amelynek főbejárata a domborművel diszített Oroszlánkapu. Több lakóházat, palotát, ciszternát, kamarasírt és újabban egy szentélyt tártak fel. Mükéné az egyik lehetséges azonosítása a hettita forrásokban szereplő Ahhijava királyságnak.

Mükéné területén a legelső lakók az újkőkorszakban érkeztek, helyi pásztorkultúrák nyomai kerültek elő. A várost az i. e. 1900 körül, a helladikus korban bevándorló akhájok alapították. Stratégiailag kedvező fekvése jelentős várossá emelte, és rövid idő alatt uralma alá került az egész Peloponnészosz. Mükéné a bronzkorban hatalmas város volt, királyait rendkívüli pompával temették el. A mükénéi várat, melyet fokozatosan építettek ki és többször bővítették, 900 méter hosszú, 6 méter vastag fallal erősítették meg. A küklópikus (cyclopikus) falazat 30 000 m² nagyságú területet vesz körül. Az i. e. XVII-XVI. században a sírok földbe vájt, mély aknák voltak. A bronzkor későbbi szakaszában nagyszabású kupolasírokat építettek. I. e. 1400 körül a Krétán lévő Knósszosz is mükénei megszállás alá került. Hatalma csúcspontját az i. e. XIII. században érte el, amikor a róla elnevezett mükénéi kultúra egyik legjelentősebb központja volt. Ekkora a mükénéiek befolyásukat és hatalmukat kiterjesztették egész Krétára, a kis-ázsiai partvidékre, Szicíliára és részben a Rómától északra fekvő területekre is. Jelentősége akkor szűnt meg, amikor az i. e. XII. század közepén a bevándorló dór törzsek elpusztították a várost és a kultúrát is. Csak az archaikus korban, az i. e. VII. században népesült be újra. Ekkor az akropoliszon emeltek egy kis Athéné-templomot is. A görög-perzsa háborúkban Mükéné Thermopülénél és Plataiainál lezajlott ütközetekben (i. e. 490, illetve i. e. 479.) 2-300 fős katonai egységgel vett részt. I. e. 468-ban Argosz elfoglalta és lerombolta. Ettől kezdve évszázadokon keresztül lakatlan volt.

Mükéné az első város, aminek van akropolisza. A várost jól erősített küklopikus falazás veszi körül. Hatalmas bronzkori erődítményének jelenleg is folyó feltárását Heinrich Schliemann 1874-ben kezdte el. A palotából és a többi épületből freskók, elefántcsont szobrok, az úgynevezett idolok házából 1960-ban lineáris B írásos agyagtáblák kerültek elő. A két oroszlántestű, madárfejű griffel díszített főbejárat az európai kőszobrászat első monumentális emlékei közé tartozik, ami oroszlános kapu néven ismert. Az i. e. XIII. századból két jelentős, kifosztatlan sírkörzet került elő, gazdag leletanyaguk a mükénéi kultúra kialakulásának koráról nyújt felvilágosítást. A főbejárat mögött találta meg Schliemann az úgynevezett „A” sírkörzetet az aknasírokkal, amit a Kr. e. 16. század elejére datálnak, s ami a Kr. e. 14. századtól a Fellegvár részét képezte. Ezt a sírkerületet szabályos kövekből faragott fal veszi körül, innen tárták fel a lapos kővel fedett aknasírokat, összesen hatot. Ezekből jelentős mennyiségű ékszer és halotti maszk került elő.(Pl. a tévesen Agamemnón-maszknak nevezett lelet is.) A legkorábbiak a Kr. e. 16. és 15. század között épültek (Kyklopikus, Epano Phournos és az Aigiszthosz-sír). A várfalon kívül fellelt „B” sírkörzetben kilenc tholoszt találtak, A legmonumentálisabbak a Kr. e. 14. században épültek (Átreusz kincsesháza, Klütaimnésztra-sír, Genius-sír). Alaprajzuk kör alakú, álboltozattal fedték őket, hozzájuk folyosó vezet. Fejlettebb szerkezetű a kb. Kr. e. 1400. körülre datált Kato Phournos, Panagaia- és Oroszlán-sír. A többi fennmaradt építmény a Kr. e. 14. és 13. századokból származik. Schliemann után további ásatásokat végzett a Brit iskola 1920-1923, 1959-1969 között és a Görög Régészeti Társaság 1886-1902 között. Az utóbbiak 1957-től folytatják a feltárást napjainkban is.

Olümpia (görögül: Ολυμπία, Olympí’a, régebbi átírásai OlimpiaOlimbia) romváros Görögország déli részén, Nyugat-Görögország régió területén. Az ókori olümpiai játékoknak, az antivitás egyik legfontosabb sportversenyének helyszíne. Az itt tartott játékok jelentősége hasonló volt az akkori püthói játékokhoz, amelyeket Delphoiban rendeztek. A hagyomány szerint az első játékokat i. e. 776-ban rendezték Zeusz tiszteletére; ezután négy évente került sor rájuk. A két olimpia közötti időszakot olimpiásznak nevezték. 1170 évvel később, 393-ban I. Theodosius római császár eltörölte a játékokat, mivel a versenyt pogány jellegűnek tartotta.

A romváros közelében terül el az 1200 lakosú Archaía Olympía(wd) település.

Misztrász (görögül Μυστράς, franciául eredetileg Mistra) bizánci eredetű romfalu a mai Görögország területén, a Peloponnészosz félszigeten, az ókori Spártától néhány kilométerre.

Misztrász története a negyedik keresztes háborúval (1202–1204) kezdődik. I. Villehardouin Geoffroy családja a franciaországi Bar-sur-Aube mellől, Champagne grófságból származik és lett a keresztes hadjárat után, miután a lovagok az egész félszigetet meghódították az Akháj Fejedelemség ura. A trónon követte fia II. Villehardouin Geoffroy (uralkodott 1218–1246), aki az ókori Spárta romjai között tartott udvart. Testvére II. Villehadrouin Vilmos (uralkodott 1246–1278) meghódította egész Lakóniát és elrendelte Misztrász erődítményének kiépítését 1249-ben. További várak álltak még Monemvasziában és valószínűleg Tigani félszigetén. II. Vilmost 1259-ben a niceai bizánci császár csapatai elfogták és csak a misztrai erősség és a többi vár kiadásával tudta megvásárolni szabadságát. Spárta görög lakói, akiknek elegük volt a keresztesek idegen uralmából, áttelepültek a három kilométernyire lévő Misztrába. A vár alatt virágzó város alakult ki, amelynek virágkorában több tízezer lakosa volt.

Tirünsz (ógörög Τίρυνς újgörög Τίρυνθα) a mükénéi kultúra egyik fontos lelőhelye 18 kilométerre Naupliontól északra a Peloponnészoszi-félszigeten.

Már az újkőkorszaktól kezdve lakott volt, építkezések nyomai a bronzkortól kimutathatók. Virágkorát Kr. e. 1400 és 1200 között élte. Leghíresebb látnivalói a palota, az erőd a küklopikus folyosókkal és falakkal, amik miatt az „erős falú” jelzőt kapta a város. Az ókorban Héraklész szülőhelyének tartották.

A palotába két kapun át lehetett bejutni, a megaron előtt minószi oszlopokkal övezett udvar volt, körülötte tűzhely, műhelyek, raktárak és lakószobák. Falait krétai hatású freskók díszítették. A megaront a Kr. e. 7. században Héra templomává alakították át.

A mükénéi civilizáció bukása után a vár és a város is fokozatosan elnéptelenedett. Argosz város a Kr. e. 5. században teljesen elpusztította. Mire a 2. században Pauszaniasz Periégétész meglátogatta, Tirünsz már teljesen kihalt volt. Heinrich Schliemann tárta fel 1884 és 1885 között. A helyszínen ma is folyamatos feltárások folynak.

Pülosz (görögül: Πύλος, olaszul: Navarino) a mükénéi kultúra egyik fontos lelőhelye.

Görögország délnyugati részén, a Navarinói-öböltől északra fekvő romváros. A modern város az öböl déli részén fekszik. 1939 óta folynak ásatások, melyek során feltárták a palotát. Carl Blegen a palotát a Homérosz által is leírt Nesztór palotájával azonosította. E palota hatalmas, többemeletes épületegyüttes volt, Kr. e. 13. században épült, Kr. e. 1200 körül a mükénéi kultúra többi városával együtt lerombolták. Központi része a freskókkal gazdagon díszített megaron, melyből gazdasági helyiségekbe, várószobákba, királyi és királynői hálószobákba vezettek folyosók. A palotát sok kisebb épület is körülvette: gyűléshelyek, raktárak, templomok, kézművesek műhelyei. Gazdag elefántcsont– és ezüst leletanyag került elő. Több ezer írásos tábla is előkerült, ezek segítségével fejtették meg a lineáris B írást, s igazolták, hogy a mükénéi kultúra népe az első bevándorolt görög törzsek közül került ki.

Spárta (ógörögül Σπάρτη, Σπάρτα, azaz Szparté, Szparta) az ókori Görögország egyik, szigoráról és katonaságáról nevezetes dór állama volt a Peloponnészoszi-félszigeten, amely hosszú ideig Hellasz egyik legnagyobb és legjelentősebb polisza volt. Kevéssé ismert tény, hogy ókori Hellászban Spárta csak a városnak a neve volt, magát az államot Lakedaimón (Λακεδαίμων) néven illették, ezért szerepelt a spártai katonák pajzsán a híres betűcímer, a lambda.

Spárta a Peloponnészosz délkeleti területét alkotó Lakedaimón vagy Lakóniké (latinul Lacedaemon, Laconia) legfontosabb települése volt, mely az Eurótasz (Ευρώτας) és Knakion folyók között fekszik. Nevét a hitrege Lakedaimonra vezette vissza, aki feleségül vette Spártát, Eurótasz leányát. A város több halmon épült, 48 sztadionnyi kerülettel és hatalmának tetőpontján több mint hatvanezren lakták. A spártaiak magukat nem spártainak, hanem lakedaimóniaknak, államukat Lakedaimónnak hívták, pajzsukon a Λ betű is ezt jelentette.

A legmagasabb hegy, melyen a város épült, a 750 láb magas északnyugati domb, rajta az akropolisszal, mely az athénihez hasonlóan számos nevezetes épülettel bírt. Ilyen volt Athéné Khalkioikosz temploma (érccel díszített falazatú), (melyben az áruló Pauszaniasz halt meg), Athéné Ergané temploma és a múzsák szentélye. Déli szélén, a félig a hegyoldalba épülve, feküdt a theatron. Az akropolisz és általában a város erődítményei Nabisz türannosz idejéből valók voltak (Kr. e. 190).

A város, a spártai szabadok lakóhelye tulajdonképpen 5 faluból, kóméból állt. Ezek közül négy – keleten Limnai, délen Meszoa, délnyugaton Künoszura, északon Pitané – egy összefüggő, 3 km² kiterjedésű területet alkottak. Az ötödik, Amüklai tőlük 5 km-re délre feküdt amit a feltételezések szerint az i. e. 720-as években csatoltak politikailag Spártához. Ekkor keletkezhetett a rhétra, a spártai alkotmány szövege. Az antik Görögország korában Spárta egyáltalán nem nézett ki városias településnek, különösen nem Athénhoz képest. Csak a hellenisztikus korban nyert városias formát. Az akropolisz aljában keleti irányban feküdt a piac (Agora). Itt volt a perzsa háborúk zsákmányából épült perzsa csarnok, a tanácsház, az ephoroszok és más tisztviselők tanácstermei, s több szentély. Következtek a királysírok, majd több utca, melyek közül az utolsó (hüakinthiai) Amüklaiba vezetett. Az akropolisz és az Eurótasz között feküdt az Isszorion, egy domb, melynek rendkívül kedvező stratégiai helyzete volt, mellette a Circus, Artemisz Limnaia temploma, délre pedig a versenyfutó hely (domosz). A városon kivül platánerdő volt (platanisztasz), hősök és félistenek szobraival és emlékeivel. A régi Spártából aránylag kevés maradt meg – az összes, ami épületekből ránk maradt, a színház romjai és az úgynevezett Leonidasz-sír (hatalmas mészkőkockákból készült emlék), amelyről azonban kétséges, megfelel-e elnevezésének. Kisebb műemlékek közül a helyi múzeumban vannak régi síremlékek a jellemző szürke márványból és a dioszkuroszokat ábrázoló szobrok és domborművek.

www.wikipedia.org

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Translate »