Mohács térségében már az őskorban megtelepedett az ember, de először csak az árvízmentes környező dombokat szállta meg. Első okleveles említése 1093-ból való, amiből megtudhatjuk, hogy a falu lakói a püspök jobbágyai. Többségükben mezőgazdasági foglalkozásúak voltak, de szép számmal akadtak közöttük halászok is, akik nemcsak a Dunán folytattak halászatot, hanem a halastavakban is, melyeket az időszakosan elárasztott területeken alakítottak ki.
A kis falu fejlődése egyenletes volt, s 1408-ban már mezővárosi jogokat kapott. Feltehetően ezután vették körül falakkal a települést, ami nem jelentett feltétlenül kőfalakat. Amikor 1526-ban II. Lajos király seregével a török elé vonult, utolsó éjszakáját itt töltötte, a hagyomány szerint, a püspök házában. Itt írta meg nevezetes levelét, melyet így fejezett be: “cito, cito, citissime”, azaz “sebesen, sebesen, nagyon sebesen”, vagyis jöjjetek segíteni. A tragikus kimenetelű csata augusztus 29-én zajlott le a Mohács alatti síkságon Majs, Sátorhely, Udvar közelében, Kölkedtől délnyugatra. A túlerő győzött, a magyaroknak csaknem a fele elesett a csatában, a vezérek jó része is. A menekülő király a nagy esőzések következtében felduzzadt Csele-patakba zuhant, s belefulladt a vízbe. A csata után a törökök felgyújtották ugyan a várost, de hamarosan újjáépítették. A palánkvár falait helyreállították, a várost közigazgatási központtá jelölték ki. A Dunán élénk hajóforgalom zajlott akkoriban is, és a város jelentősen fejlődött. Ebben az időben a magyarok egy része átköltözött a biztonságot jelentő szigetre. Sokan végleg ott is maradtak, létrehozva a túlparti települést, Kis-Mohácsot. A nagyharsányi csata (1687. augusztus 12.) után a törököt kiűzték Baranyából, ekkor Mohács is felszabadult.
A XVIII. században alakult ki ez a soknemzetiségű város. Az itt élő magyarok, horvátok mellé nagy számban telepedtek le rácok (szerbek) is, majd később németek. A nemzetiségek a városban egymástól elkülönülve éltek. Önálló negyedekbe tömörültek a református magyarok, a katolikus magyarok, a sokácok, a szerbek és a németek is.
Mohács hosszú ideig rendezett tanácsú város volt, élénk kereskedelemmel és kisiparral. Az itt kikötő hajók áruit a mohácsi piacon értékesítették a kereskedők, ugyanakkor elszállították a város termékeit a távoli piacokra, így a fekete korsókat is. A Dunán át évente mintegy 400 ezer mohácsi fekete edény jutott el Szlavóniába és Bácskába. Az 1880-as években 116 korsós mester dolgozott a piaci igények kielégítéséért. Mohács mindig a dunai forgalom egyik fontos helye volt. Az utasszállító és teherhajók itt “szeneltek”. A szenet a pécsi bányákból szállították, kezdetben szekereken, később Pécs első vasútvonalán, amelyet Üszögpuszta és Mohács között 1854-ben nyitottak meg.
A város nagyobb arányú fejlődését a XIX. században a gőzhajózás jelentette. 1840 óta mezővárosi rangot élvezett. 1869-ben lakosainak száma meghaladta a 12 ezret, amikor Pécsett 25 ezer ember élt. 1871-ben városi címét nagyközségre minősítették vissza, s csak 1924-ben lett újra város. Ezután épülhetett fel több fontos középülete, így a fogadalmi templom és a városháza is. A jelentős építkezéseket segítette a mohácsi csata 400 éves évfordulójának megünneplése.
A II. világháború alatt a város komoly károkat szenvedett. Elpusztult 106 épülete és 365 ház is megsérült. 1945-ben ismét termelni kezdtek a korábbi gyárak, így a Selyemszövő gyár, az Öntöde, a Szék- és Kárpitosipari Vállalat, a malom, s közben újabb üzemek létesültek, melyek közül a Farostlemezgyár máig kiemelkedő. Eredetileg itt akarták felépíteni az 1950-es években a Dunai Vasművet, de az akkoriban “ellenséges” Jugoszlávia miatt inkább Dunapentele (Sztálinváros) mellett döntöttek.
Nemcsak országosan, hanem határainkon túl is nagy érdeklődésre és részvételre számíthat a mohácsi busójárás, a télbúcsúztató, tavaszköszöntő farsangi ünnepség, amelyre az egész város apraja-nagyja készül.
Mohács, 20.000 lakosú, Baranya megye délkeleti részén, a Duna két partján elterülő város. A település az 56-os és 57-es főutak csomópontjában fekszik, vasútvonal köti össze a megyeszékhellyel, Péccsel. Első írásos említése 1093-ból származik, neve valószínűleg a szláv moha – ingoványos, mocsaras jelentésű – szóból ered. A pécsi püspök birtokában lévő halászfalu a 12-13. században kezdett kiemelkedni a környező települések közül, amikor kedvező fekvésének köszönhetően birtokközponti szerepet kapott.
A 15. századi iratok már mezővárosként említik. Fejlődését az 1526-ban, a város közelében – a mai Sátorhely község mellett – a török seregekkel megvívott gyászos emlékű csata törte meg. A mindössze másfél óráig tartó küzdelemben nemcsak a király és a főnemeseinek jelentős része veszett oda, hanem a nemzeti függetlenségünk is, évszázadokra. A török uralom idején a fontos hadiút mentén fekvő település egy ideig szandzsáksági székhely is volt. A hódoltság alatt elnéptelenedett vidéken a 18. század elején kezdtek letelepedni az ide érkező magyar, sváb, sokac és szerb népcsoportok. Ekkor vált többnemzetiségűvé a város. Ennek emlékét máig őrzi a városszerkezet is: a nemzetiségek városrészeivel, központjában templomaikkal. A 18-19. században mezővárosi kiváltságait a püspökségtől visszaszerezve újra a környék gazdasági és kulturális központjává vált. Fejlődését érzékenyen érintették az I. világháború utáni határmegvonások, valamint az 1945 utáni lakosságcserék.
Mohács igazi vonzerejét – történelmi emlékein túl – kulturális rendezvényei: a világhírű Busójárás, a nyári fesztiválok, valamint a környék borainak ünnepe, a Szüreti Fesztivál jelenti.
A Csatatéri Emléktemplom vagy más néven Fogadalmi templom építése páratlan nemzeti összefogással valósult meg. A kezdeményezők célja egy, a mohácsi csata hőseinek méltó emléket állító nemzeti emlékhely létesítése volt. Ennek tudható be, hogy az épület alapjaiban háromezer magyar község, ötvenkét város és huszonöt megyeháza udvarából felvett egy-egy kg-os emlékföld-csomagokat helyeztek el, jelezve ezzel nemzetünk összefogását. A bizánci stílusú katolikus templom építése 1929-ben kezdődött el.
Árkay Aladár (1868-1932) és Bertalan (1901-1975) mérnöki tehetségét dicséri az ország első betonhéjazatú építménye. Az íves oldalfalakat Árkayné Sztehlo Lili (1897-1959) művészi munkái, a középkori székesegyházakra emlékeztető – szenteket ábrázoló – impozáns üvegablakai díszítik. A kupola nonfiguratív ábrákkal teli ablakai 1984-ben Michael Gaussling német üvegművész munkája nyomán készültek.
A templomban a régi a néphagyomány szerint egy, a XVI. századból származó Madonna-szobrot, az ún. Mohácsi Boldogasszony szobrát őrzik. Árkayné Sztehlo Lili tervei alapján 1952 és 1956 között készültek el Kolbe Mihály (1907-1990) mohácsi festőművész kivitelezésében a templombelső legnagyobb művészi értékei közé tartozó mozaikképek.
Az épület jelenlegi állapotában is szemet gyönyörködtető, nemcsak Mohács, hanem egy kicsit nemzetünk jelképe is lett. 1989 óta műemlék. (Szökőcs Béla)
A városháza épületét a mohácsi csata 400. évfordulója tiszteletére 1926-ban emelték. Az épületet, akárcsak a fogadalmi emléktemplomot, Árkay Aladár budapesti építész tervezte. Halála után a munkát fia Bertalan fejezte be. A Városháza magyaros stílusban, gazdag keleties motívumkinccsel, sarok- és toronykupolás homlokzatával néz a térre. Az emeletre vezető lépcsőházban Pleidell János a busójárás jeleneteit megörökítő festményei láthatók.
A lépcsőház festett ablakait Kocsis Imre készítette 1984-ben. A díszterem belső kiképzése, stukkós famennyezete keleties hangulatot áraszt. A díszteremben a mohácsi születésű Bán István számos hazai kiállításon és a brüsszeli világkiállításon díjat nyert gobelinje látható, amelyen a busójárás egyik mozzanatát: a busók dunai átkelését örökíti meg.(Szökőcs Béla)
Szerb Ortodox templom:
A török veszedelem elől hazánkban védelmet kereső szerbek 1732-ben építették templomukat, melynek 48 méter magas, karcsú tornya emelkedik a város fölé. Berendezése a tradicionális ortodox templomrendet őrzi. Anyagát tekintve csak fából készült. Belsejében a szentélyt elválasztó szentképfal (ikonosztáz) kivételes látványt nyújt. Csóka Mór magyar festő munkája Uros Prédity szerb festő óbecsei ikonosztázainak mintájára készült. Figyelemre méltók a XVIII. századi falfestmények is, Buday Béla pécsi mester alkotásai.
A templom megtekintése ügyében napközben a szomszédos parókián lehet érdeklődni.
Kanizsai Dorottya Néprajzi Múzeum:
A gyűjtemény főbb egységei: a gazdálkodás, a céhek és műhelyek, a népi építészet, a népviselet és a népszokások. A nagy szakmai tudással berendezett termeket végigjárva tanulságos képet kaphatunk a térség népeinek gazdálkodásáról, a céhek és műhelyeik munkásságáról, a népi építészetről, az itt élő emberek múltjáról, viseletéről és szokásairól.
A gyűjteményen belül a legnagyobb csoportot a szőttesek, népviseletek és más népművészeti textíliák képviselik, melyek etnikai és földrajzi tájegységenként külön vannak csoportosítva.
A régi mesterek munkái mellett a közelmúlt és a mai keramikusok alkotásai is jelen vannak. Mohács egyik legismertebb népszokását, a búsójárást képviseli a mintegy 40 darabból álló faragott álarc gyűjtemény.
Témája: a magyarországi horvátok, szerbek, szlovének népviselete és népművészete
BUSÓJÁRÁS:
A műfajilag nehezen meghatározható látványosság sajátos egyvelege a panoptikumnak és a néprajzi kiállításnak. A 100-120 négyzetméteres terembe belépő nézővel szemben egy 20 tagú busócsoport látható, mintegy kimerevítve, „felvonulás” közben.
A húsz életnagyságú, busó maszkot viselő bábut, három sokác lány és egy boszorkány figurát felvonultató kiállításon azok is átélhetik a Busójárás hangulatát, akik nem a farsang időszakában látogatnak Mohácsra.
Az életkép hátterében Szigeti Szabó János csónakos átkelést megörökítő festménye látható. E falfestmény arra a legendára utal, hogy a busók a folyón átkelve űzték ki a törököket Mohácsról. S a farsangi csoport központjában ott látható az egyik leghathatósabb hangkeltő eszköz, a néhány éve a forgalomból balesetveszély miatt kivont, a második mohácsi csatából származó híres-nevezetes busó-ágyú is. Körben a terem falain különböző használati eszközök, mai alkotók fekete kerámia tárgyai és busóálarcai, fényképek, népviseleti ruhadarabok egészítik ki a szabálytalan tárlatot.
A busójárásról:
A mohácsi busójárás olyan népszokás, néphagyomány, amely egy több ezer éves múltbéli ősi természetimádó hitvallásból, nevezetesen a mitológiai Pán Isten tiszteletből ered. A valamikori természeti népek, pásztorok, erdőlakók ünnepe és istentisztelete volt az Adriától a Balatonig terjedő területeken. S a csodával határos módon, az elmúlt évszázadok egyházi és hatósági tilalmai, valamint az elmúlt évtizedekben hozzá nem értő fordítások, mellőzések, érdektelenségek ellenére – a maga nemében szinte egyedülállóan a világon – napjainkig fennmaradt.
A busójárás télbúcsúztató, tavaszköszöntő, a kikelet, a természet újraébredése, a születés a nyáj-, konda-, jószágszaporulat, s a várandóság ünnepe. De elemeiben és részleteiben nyomon követhető a szerelem, szeretkezés, hódítás, vágyakozás, a kislányból nagylánnyá válás, fiúknál a férfivá érés, s a jó termés ígérete is, valamint a rossz, gonosz ártó szellemek elűzése, a jövőbe vetett hit, a rosszat a hátunk mögött tudó, egy jobb időszak eljövetelét idéző, az egészség, a vidámság, barátság, az élet és élni akarás kifejezése.
Közelmúltunkig a busójárás kizárólag a mohácsi sokácság ünnepe volt. A helyi szájhagyomány szerint Mohács térségéből a törököket 1687-ben a szigetről az éj leple alatt a Dunán ladikokkal átözönlő busóhad kergette ki. Ez ugyan nem bizonyított tény, de elképzelhető, mivel tudvalevő, hogy a török babonás nép volt, s a rémisztő külsejű busót a pokolbéli ördögnek tekinthette, főleg, ha egy egész sereget látott belőle. A helyi szájhagyomány, monda szerint a rettenetes, ijesztő sereg láttán a törökök hanyatt homlok, pánikszerűen elmenekültek.
A busó öltözéke a szőrével kifordított birkabunda, melyet derékon kötél fog össze. A busók vászonból szőtt fehér gatyát is hordanak, mely kitömhető szalmával, illetve készülhet szőrméből is. Viselhettek cifra mintás, vagy úgy nevezett bütykös női harisnyát, a lábon pedig keresztkötéssel felerősített hosszú szíjú bocskort. Az öltözék legfontosabb kelléke azonban az általában vörös fűzfából faragott jellegzetes állarc, mely az esetek többségében matt, sötétvörös színűre van festve. Mindig és kizárólag emberi arcot ábrázol, egyedenként fellelhető rajta az emberi arckarakter minden fajtája. Régebben az állarcot minden busó saját magának faragta, rajta az életből elkapott pillanatnyi groteszk arcvonást megörökítve. Ezt ma az úgynevezett álarcfaragók művelik. Az állarc kifordított bundája csuklyának van összedolgozva, általában kosszarvakkal díszítve, de készülhet anélkül is. Egyéb kiegészítők: a tarisznya, a kolomp, amely az övön lóg, valamint a busó “fegyverei” – a kereplő és a fából összeállított buzogány.
A busó a maszkját soha nem vetette le, kilétét soha nem fedte fel, ez volt a leglényegesebb szabály, amit valamikor a busók szigorúan be is tartottak. Még a járásukat is elváltoztatták, nehogy arról valaki felismerje őket. Nem beszéltek, csak artikuláltak. Bao-bao hangot adva riogatták a hozzájuk közel merészkedő embereket. Éktelenül kerepelve, kolompot rázva, tambura zene, avagy gálydó kíséretével járták az utcákat, s az általuk kiszemelt házakat és udvarokat. Megöleltek minden jóravaló fehérnépet, aki csak az útjukba került, meghúzogatták a pöndöly alattit, amit az asszonynép is szívesen vett, s ezzel termékenységet varázsoltak nekik. Szólt a zene, járták a kólót, és járt a kancsó. Táncoltak, mókáztak, alakoskodtak három éjjel, három nap, vasárnaptól Húshagyó kedd éjfélig.
Duna folyó jobb oldali főága mellett fekvő település megközelíthető közúton: itt találkozik az 56., 57. számú főút valamint a Duna túloldaláról, Baja felől érkező főút; vonattal a Pécs-Mohács vonalon érhető el a település.
További info További információk: www.mohacs.hu www.csodasmagyarorszag.hu/tourinform
